Túrmezei Erzsébet: Maradj a helyeden
Maradj a helyeden
ahol Isten látni akar!
Ő tudja mi használ, s mi fenyeget,
elrejt, ha kell, be is takar!
Maradj a posztodon! Ott a helyed.
Ha elfogadtad, amit ő ígért,
a legjobb dolog: hinni!
Az Ő szent lényét sérti a „miért”,
és a te Igéd: bízni!
Maradj a helyeden, ha fárasztó is,
és a feladat nehéz,
az Úr ismeri szíved titkait,
Ő rád szeretettel néz.
A világ csak kínoz és elárul,
fordítsd el tőle arcod!
Az Úr irgalmán szíved elámul,
csak Őt dicsérje hangod!
Krisztus Megváltód! Ő a Vezéred,
ha nehéz úton vezet,
tanítja az engedelmességet,
s életed boldog lehet!
Ő már előre kiválasztotta,
utad merre vezessen,
lépésről lépésre eléd hozza!
Te maradj a helyeden!
Reményik Sándor:
Kegyelem
Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.
Ez a magától: ez a Kegyelem.
Képes Géza: A XLII. zsoltár
Mint a forrás friss vizére
vágyakozik a szarvas:
szívem vágyik, hajtja vére
Tehozzád, ó, irgalmas.
Rád áhítozom nagyon,
itass meg, mert szomjazom -
Uram, Istenem, adj erõt
megállnom szent színed elõtt.
Éjjel-nappal égõ könnyek
sózzák meg kenyeremet,
midõn ellenségim jönnek
kérdvén: „Hol az Istened?"
Ezekrõl emlékezem,
igen megkeseredem -
Istenem, házadba mégyek,
hol örvendezvén dicsérlek.
Mért hagytad el így magadat,
én lelkem, mért csüggedsz el;
Hisz van még benned indulat
Istent várni könnyekkel.
Ne nyugtalankodjál hát,
bízzál Benne, s adj hálát,
s amíg szíved hálálkodik,
az Ő arca megszabadít.
Nyomorúságok mélysége
egymást űzi, kergeti.
Az árvíznek sincs még vége,
Uram, vess féket neki.
Mért könyörgök hiába ?
Mért járok gyászruhába ?
Ellenségim mért bántanak?
Reám kardot mért rántanak?
Örvény örvénynek kiáltoz
zuhatagod hangjában.
Ellenségem éngem átkoz
veszett, vad haragjában.
És úgy érzem, mintha ím
eltördelnék csontjaim.
Gyaláznak szorongatóim,
belém vág szorongató kín.
Nappal parancsolja az Úr
az Ő irgalmasságát
s a vak éj, ha reám zúdul,
kegyelme a biztos gát.
Ellenségim szavait
zsigereim kivetik.
Magamat biztatva mondom:
Bízzál, az Úr gyõz a gondon.
Oros Eszter: Jaj, összeroskadok
Csak ki kellene nyújtani kezemet,
elvennem, ami nekem készíttetett,
De valami visszatart, megzavar,
Maradok szegény, üres egymagam.
Valami mást szorítok, görcsösen, vadul,
Ami nem enged el, hozzám ragadt, rabul
Ejtett, nem is jó már, értéktelen,
Haszontalan, régmúlt, felesleges.
Csak el kellene vennem az ajándékot,
Csak meg kellene köszönnöm a játékot,
Érzem egyre, indulnom kellene már
Testem mégis elszunnyad, szívem fáj.
Emberek küldenék Istentõl nyert szavuk
Riadozva figyelnek, mivé alakult
A gyermek, aki voltam valaha,
Érthetetlen nekik, hol a csoda
Ami már egyszer kiemelte lelkemet
A pokolból, újra létezni engedett,
Most hová tûnt, mért nem segít rajtam,
Hol van Isten, perelnek miattam.
Csak sikoltani tudok, segíts, segíts még!
Hadd engedjem el bálványaim seregét!
Hadd legyek ismét csak Neked tetszõ,
Gyümölccsel telt érett szõlõvesszõ
Túrmezei Erzsébet: Aki helyett a Krisztus vérezett
Emlékszem: Kemény bilincsbe verten,
bénultan ültem a hideg kövön.
Sötétség, bûn és vád töltötte el lelkem,
ijesztõ csend kietlen börtönöm.
Halál: Oly mindegy. Csak nagynéha lázadt
valami bennem. Életvágy talán.
S akkor... szerettem volna összetörni
bûnt és bilincset börtönöm falán...
Neki az ajtó rozsdamart vasának
sámsonkarokkal! Ki a fényre! ki,
ahol szabad mezõk ujjongva várnak,
s ahol az élet szent magvát veti!
Néha. És máskor rémek. Megremegtem:
a szívemen kemény, hideg marok.
Egy síron túli hang titkos hívása:
'Jöjj! Jöjj Barabás!' - Nem! Nem akarok!
'Barabás!' Hah, már nem a rém hívása.
Ezer torokból tör ki: Ó, elég!
Ez a halál! Jön értem. Sírom ássa
és nem kiálthatok felé: Ne még!
Most! Súlyos léptek... fegyver csörrenése...
csikordul a zár... szoborrá meredt
minden tagom... egy érdes hang: 'Barabás,
szabad lettél. Le a bilincseket!'
Elõször mint egy álom. De lehullnak
mégis. Tántorgó lábaim elõtt
kitárt kapu áll. Ott kinn vár az élet.
Rám vár. Elõre! Hadd köszöntsem õt!
Merre? Hová? Nagy céltalan örömmel
rohantam, mígnem bõsz tömegbe vitt,
zúgó tömegben torpant meg a lábam.
Pilátust láttam, népem véneit...
S ott állt egy ember: nagy, szúró tövissel
megkoronázott, véres, tört alak.
Vállán vörös palást, kezébe nádszál.
Hogy le nem roskad annyi kin alatt!
Gyönge, törékeny. Vad lelkemmel érzem:
szelíd, egészen más, mint én vagyok.
Arcán csend, nyugalom. Megtört szemében
valami földöntúli fény ragyog.
Ki ez az ember? Megkövülten állok.
Énrám tekint. Ki Õ? Mit véthetett?
Valaki szól: 'A Názáreti Jézus.
Õt feszítik meg Barabás helyett.'
Oly hosszú út vezet a Golgotára...
Én végigjártam. Két lázas szemem
odatapadt vonagló alakjára,
ott égett minden gyilkoló szegen.
És nem tudtam többé levenni róla.
A szemek fénye... az a szent ajak...
a hulló vér... Múlott a perc, az óra.
Felejthetetlen percek és szavak.
A szívemen gigászi nagyra nõttek
láttán kemény, hideg gránithegyek:
Helyettem! Énhelyettem! Énhelyettem!
Hogy én éljek, hogy én szabad legyek!
Mikor utolsót vonaglott a teste,
mikor már minden elvégeztetett,
mentem alá a gyász hegyérõl én is.
- S ölbe vettem egy síró gyermeket...
Megsimogattam... lázadó kezemmel,
mely azelõtt csak gyilkolt és rabolt.
S akkor tudtam meg, hogy Barabás meghalt.
Az õ testét fedi a sziklabolt.
Már csak szeretni, simogatni vágytam,
haladni csendesen, mint Õ haladt,
aki helyettem roskadt le a porba
Golgota utján a kereszt alatt.
Helyettem. Énhelyettem! Énhelyettem!
Ez a szó zengi át életem.
- Napfény gyanánt ez tündököl felettem,
s ez nyitja meg a mennyet is nekem.
'Ki az? Ki zörget?' - kérdik majd. 'Barabás,
aki helyett a Krisztus vérezett.'
S kitárják akkor ujjongó örömmel
a gyöngykaput fehér angyalkezek.
Ne akarj kereszteden könnyíteni!
Kemény a harc, nehéz a kereszt terhe.
Nem bírom már!
- sóhajtod csüggedezve.
De tarts ki! Egyszer meglátod, megérted,
hogy a keresztre miért volt szükséged.
Vándor roskad le az útszél kövére.
Bot a kezében. Bárcsak célhoz érne!
De nem megy tovább! Hogyan érje el,
Ha olyan nehéz terheket cipel?
Amikor indult, erõs volt és boldog.
Azóta annyi minden összeomlott.
Magára maradt. Szép napoknak vége.
Keserves, árva lesz az öregsége.
Szívében ott a kérdés szüntelen:
Mért lett ilyen az út, én Istenem?!
Ahogy így töpreng, kicsordul a könnye,
és leperdül az útszéli göröngyre.
Aztán elcsendesedik. Lehet-e
ilyen csüggedt, ha Isten gyermeke?
Magasba emeli tekintetét.
Ott majd megérti, amit itt nem ért.
Fogja botját, és indul vánszorogva.
Mintha a domboldalon kunyhó volna!
Odaér. Bemegy. Fáradtan lefekszik.
Elég volt már a vándorlásból estig.
Soká eltöpreng még bajon, hiányon,
míg végre lassan elnyomja az álom.
S magát álmában is vándornak látja,
útban a távol mennyei hazába.
A mennyei város ragyog feléje.
Oda igyekszik, siet, hogy elérje.
Kezében vándorbot, vállán keresztje.
Vállára azt maga Isten helyezte.
Siet örömmel. Föl! Elõre! Föl!
A messzi cél, mint csillag, tündököl.
Hõség tikkasztja. Keresztje teher.
Útközben néha pihennie kell.
Kedves ház kínál pihenést neki.
Súlyos keresztjét ott leteheti.
S ahogy tovább-indulna, mit vesz észre?
Tekintete ráesik egy fûrészre.
»Olyan súlyos keresztet cipelek.
Jobb, ha belõle lefûrészelek«
- mondja magában.
»De jó, hogy megtettem!
Sokkal könnyebb!« - sóhajt elégedetten.
Siet tovább. Mindjárt elfogy az út,
S eléri a ragyogó gyöngykaput.
Ó, már csak egy patak választja el!
Jön-megy a partján, hídra mégse lel.
De hirtelen eszébe jut keresztje:
A túlsó partra az most híd lehetne.
Jaj, nem ér át! Hiába próbálgatja:
hiányzik a lefûrészelt darabja.
»Mit tettem!« - kiált kétségbeesetten.
»Most a cél közelében kell elvesznem,
mert keresztemet nehéznek találtam!«
S ott áll a parton keserû önvádban.
Azután új vándort lát közeledni,
s mert keresztjébõl nem hiányzik semmi,
mint hídon, boldogan indulhat rajta,
hogy átjusson békén a túlsó partra.
»Rálépek én is!« Reménykedni kezd:
az ismeretlen, idegen kereszt
hátha átsegíti. Rálép, de reccsen
lába alatt. »Jaj, Istenem, elvesztem!
Uram, segíts!« Így sikolt, és felébred.
Még a földön van. Elõtte az élet.
Csak álom volt a kín, a döbbenet.
»Megváltó Uram, köszönöm Neked!
Keresztemet Te adtad, ó, ne engedd,
hogy egy darabot is lefûrészeljek!
Amilyennek adtad, olyan legyen!
Te vezetsz át a szenvedéseken.
A Te kereszted szerzett üdvösséget,
De mivel az enyémet is kimérted,
Te adj erõt és kegyelmet nekem,
Hordozni mindhalálig csendesen!«
A BÉKE SZERETNÉK LENNI
|
ifj. Bartha Sándor
A béke szeretnék lenni.
A nagybetűs béke, ami szíveket jár át,
hegyeket mozgat, életeket ment.
A béke szeretnék lenni.
Létjogosult, igazi béke,
nem áltatás, nem ékesszólás,
csak béke... és nyugalom.
Nyugalom, mely éltet,
értelmet ad és továbbvezet.
Nyugalom, mely a szívembe dorombol,
lelkembe költözik és ott honol.
Nyugalom, mellyel vígan járhatok,
nem aggódhatok, nem síránkozhatok,
nem zúgolódhatok, csak... nyugodhatok...
örülhetek... köszönhetek... hálás lehetek...
és nem félhetek.
Csak így élhetek, csak így szerethetek,
csak így lehet hitem, reményem, életem.
Csak így járhatok Teveled, Istenem.
Csak így kereshetem a fényt, mely utat világít,
mely Hozzád irányít, és Téged mutat.
Ó, mutasd az utat, mutasd
és nyújtsd a karodat, a jobbodat,
erős, hatalmas, átszegzett karodat,
hadd fogózzam belé, hadd kapaszkodjam belé
és el ne engedjelek, meg ne tagadjalak,
el ne hagyjalak soha-soha-soha.
Mert Te, csak Te vagy egyedül Istenem,
aki békét adsz, akinél nyugalmamat megtalálhatom.
És én ezt a békét akarom.
|
|
A KERESZT LÁBÁNÁL
|
ifj. Bartha Sándor
Uram, itt állok előtted
véres, durva, alig gyalult
kereszted előtt.
Döbbenten állok és nem
akarom elhinni azt,
hogy ide juttattalak.
Emlékszem a koszos jászolodra,
a düledező istállóra,
bölcsekre, pásztorokra...
Mindenre emlékszem, Uram.
Úgy éreztem akkor, hogy
végre megtörtént a csoda.
Elhittem, hogy megszületett
a szabadító, Izrael szabadítója.
Láttalak később a Jordánnál,
az Olajfák hegyén, a templomban,
- elárulok, kissé furcsáltam a dolgot -
de még akkor sem gondoltam,
hogy ilyen korai lesz a halálod.
Uram, én csalódtam.
És sírtam is,
amikor láttalak, hogy halálra keresnek,
majd láttam, hogy cipeled a véres keresztet.
Ez nagyon fájt.
De mégfájóbb volt rájönni arra,
hogy én juttattalak ide.
Pedig én csepp vagyok a tengerben,
és mégis a hóhéroddá váltam,
mert vad szenvedéllyel
'feszítsd meg'-et kiáltottam.
Most itt állok kereszted előtt.
Próbálom jóvá tenni vétkemet,
de nem lehet... elvégeztetett...
Nem tehetek mást; elfogadom
lesújtó bűnérzetemet - keresztemet.
Tudom, a Tiéd fájdalmasabb
és sokkal nehezebb.
Tudom, a célod magasztosabb
és tetteddel örökre magadhoz láncoltad
teremtményedet... bűnös gyermekedet.
Ó bocsásd meg,
hogy a hóhéroddá váltam.
Irgalmad lehellete érintse szívem.
Kegyelmed gazdagságából
áradjon rám is.
És támadj fel,
támadj fel bennem, Krisztusom.
Kelj életre, kérlek, e poredényben.
|
A KERESZTHORDOZÓ
|
Heves a harc, súlyos teher a kereszt.
Gyakran sóhajtasz fel: Jaj, nem bírom ezt!.
De tarts ki csak, egykor világossá lesz,
Mily szükséges volt itt, lenn az a kereszt.
Kemény kövön, bent az erdő sűrűjében,
Fáradt aggastyán ül, bot van a kezében.
Oly nehéz a terhe, nem bírja már vinni.
Jó volna letenni, végleg megpihenni.
Elmélyülve gondol vissza nagy útjára,
Kezdetben miként hullt rá a Nap sugára.
De azt ami egykor boldogsága volt,
Most ő búsan nézi: mind rommá omolt.
Semmivé vált
minden késő aggkorára,
Elsuhant az élet, itt maradt magára.
Szegényesen él itt, árván a világon,
Istenem miért kell ezt az utat járnom?
Lelkének e nehéz gyötrő gondolatján,
Bővizű könnypatak folydogál le arcán.
Ámde lassan-lassan csendesül a lélek,
Mert tudja, hogy Isten hű gyermekévé lett.
Így a magasságba hogy bízón feltekint,
Mit most nem ért még meg, azt majd meglátja mind.
És veszi a botját, s halkan dudorászva
Hazaballag kicsi hegyi kunyhójába.
Hosszú vándorlástól fáradtan lefekve,
Életét Istene kezébe helyezve
Minden gondra amely benne kérdést támaszt,
Álmában az Isten adja meg a választ.
Önmagát zarándok öltözékben látja,
S így a fáradságos vándorutat járva,
Számos nagy országot így barangol által,
Hogy eljusson Isten örök városába.
Amelyet önmaga épített fel az Úr,
S e cél felé tart most fáradhatatlanul.
Rajta a nagy teher, élete keresztje,
Amint azt vállára az Isten helyezte.
|
|
A LEGNEHEZEBB KÉRÉS; LEGYEN MEG A TE AKARATOD!
|
Páskuly Józsefné
Ha elkerülnek gondok, bánatok,
Könnyű kimondani,
De ha nehéz órák jönnek, s az öröm ködbe vész,
Ha a szív vérzik, a lélek zokog,
Ha éjszakának tűnnek a nappalok,
Eltördelni mégis a mondatot:
Hogy legyen meg a Te akaratod!
Inkább sikoltanék; Atyám, ne, ne!
Mért kell ennek így történnie?
Szívem keserű lázadásba jut
Ha érthetetlen előtte az út!
Sírva tesz fel kínzó kérdéseket,
Én Istenem, hát ez a szeretet?!
Aztán elcsitul.
Bocsáss meg Atyám,
Te szeretsz engem híven, igazán.
Kínban vergődő szívvel is tudom,
Te vezetsz engem a legjobb úton.
Ellenemre is véghez viheted,
De szívem attól nem lesz csendesebb.
Taníts meg hát szívből kiáltani
Ne csak szájjal, szívvel mondani:
Ahogy Te akarod, ne ahogy én
A békesség csak úgy lesz az enyém.
Lehet az út tövises, meredek,
Amerre vezetsz, bátran mehetek,
S mindennapi kérésem az marad,
Add, hogy csupán Téged kívánjalak.
Legyen akaratod, ha a nap nevet,
Legyen akaratod, ha az éj temet.
Legyen akaratod most és mindörökké,
Igen, fogd meg kezem, fogadd el a szívem!
S ha utad célját el is takarod,
Hiszek! Legyen ahogy Te akarod!
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
