Mese két kislányról, a sárról és a virágokról


Egyszer volt, hol nem volt, két kislány elment az erdõbe virágot szedni.
Ahogy mentek, sütött a nap, nevetgéltek és futkároztak örömükben.
Élvezték egymás társaságát és a természet szabadságát.
Ám hirtelen beborult felettük az ég és szakadni kezdett az esõ.
A kislányok már nagyon bent voltak az erdõben és megijedtek.
Mindkettõ behúzódott egy-egy odvas fába, mindegyik a magáéba.
Ott várták meg, amíg eláll az esõ.

Az esõzés után sarassá és mocsarassá vált a talaj.
Az egyik kislány elindult megkeresni a másikat.
Ahogy szaladt, elcsúszott és elesett. Még a füle is saras lett.
Magával nem törõdve felkelt és sietett megkeresni elveszett társát.
Amikor megtalálta õt, látta, hogy be van szorulva az odúba és nem tud kijönni, ezért benyújtotta kezét:
- Fogd meg a kezem! - mondta.
- De hiszen te csupa mocsok vagy! Nem fogom meg, mert összesarazom magam vele.
- Igen, tudom, hogy koszos vagyok, de semmi bajom. Majd otthon anyu megfürdet.
- De az új ruhácskámat is összesarazod. Ne érj hozzám.
- Várnak odakint a virágok! Kérlek, gyere ki. A kedvemért.
- Nem kellenek a virágok.
- Neked adom azokat a virágokat is, amit magamnak szedtem volna. Kérlek...
- Nem bánom.
Erre amaz megragadta a szép új ruhájánál fogva és kihúzta a keskeny odúból.

Az úton hazafelé már nem számított az elõbb még durcás leánykának a sár és a piszok, mert az együtt leszedett virágok öröme elfeledtette vele.
És amikor hazaértek, édesanyja már várta õt egy forró teával.
- Anyu, ezt neked szedtük - fakadt sírva. - Ne haragudj, ha tönkretettem az új ruhácskámat. - És elmesélte a történetet.
Édesanyja könnyekre fakadva átölelte õt. A sár nem érdekelte.
- Most látom csak igazán, mennyire szeretsz engem. Tessék, neked adom az én legszebb ruhámat.
És miután megfürdette, ráadott egy másik, sokkal szebb ruhát.
Kis barátnõje pedig örömmel tért haza. S úgy tûnik, üres kézzel, de mi tudjuk az igazságot.
Lehet, hogy még meg is szidták érte, nem tudom, de õt ez már nem érdekelte.



Valóban, jobb adni, mint kapni. S ez, talán megvallhatjuk, a megbocsátásra is igaz:

Ne légy fölöttébb igaz, és ne bölcselkedj fölöslegesen: miért pusztulnál bele?!
(Prédikátor könyve 7,16.)