Emmausnak tart két vándor,
Johann
Neunherz 1653-1737 Payr Sándor fordítása
Lelkük
oly bús, csüggeteg,
Arcuk
ázott könnyhullástól,
Szívük
sok gond tépte meg;
Kifakadnak
fájdalmukban.
Ó, de
nézd, hisz Jézus ott van,
Hogy a
bánat fellegét
Nyájas
szóval űzze szét!
Ó, ma
is hány szív barangol
Bánat-lepte
utakon,
Melyből
hangos panaszt sajtol
Az
emésztő fájdalom;
Más meg
elmegy a magányba,
Ott
jobban foly'a könny árja.
Ámde
Jézus megjelen'
Bármi
bús rejtekhelyen.
Maradj,
szívem nagy Királya,
Maradj
velem, hű Barát;
Lelkem
ha e világ bántja,
Uram,
hadd fussak Hozzád!
Zúgó
vihar ha fenyeget,
Védő
pajzsa légy szívemnek,
Közelléted
üdvöt ad,
Eloszlatja
gondomat.
Annak
is te légy vigasza,
Aki
bujdos egyedül,
Vagy
kit fogva tart fájdalma,
Összetörten
otthon ül;
És ha
búsan elrejtezik,
Hogy ne
lássák sok könnyeit:
Látogasd
meg őt, Uram,
Így nem
lesz vigasztalan!
Jer, ha
már beestvéledik,
És a
nap nyugvóra száll;
Segíts,
hogyha közeledik
Sötét
árnyként a halál!
Maradj
tovább itt mivélünk,
Mint hű
tanítványid kérünk;
Drága
Vendég, el ne hagyj,
Hiszen
éltünk csak Te vagy!
Két
tanítvány indul útnak.
Mennek Emmaus
fele.
Viszik terhét
fájdalmuknak.
Szemük még
könnyel tele.
Panaszukat
beszéli el.
De az élő Jézus
közel,
Hogy a bánat
fellegét
Igéjével űzze
szét.
Ma is hányan vándorolnak
Bánatlepte
utakon.
Terhek alatt
roskadoznak.
Lelkük csupa
fájdalom.
Sokan árván,
egymagukban
Sírnak gyötrő
bánatukban,
Míg Jézus nem
kérdi meg:
Miért nehéz a
szíved?
Rögös úton láttam sokszor:
Jézus soha nem
hagy el!
Ott van, mire
kell, még jókor,
És a porból
felemel.
Néha gyötört bár
a kétség,
Mintha Jézus
messze késnék,
De ő segítségével
Ott volt egészen
közel.
Maradj mindig énmellettem,
Jézus, leghívebb
barát!
Bármi sebzi,
vérzi lelkem,
Hadd tekintsek
fel reád!
Minden bajban,
minden vészben
Te légy váram,
menedékem!
Közelséged erőt
ad,
Eloszlatja
gondomat.
Ne hagyj senkit se magára,
Akit gyötör a
bánat,
Bezárkózik
fájdalmába,
S árván sóhajt
utánad!
Szíve sebét
mélyen rejti,
Hogy ne lássa
könnyét senki:
Vigaszt adó
igéddel,
Jézus, légy hozzá
közel!
Föltámadás után
Látták az angyalt
aki olyan furcsát kérdezett:
„Holtak között miért keresitek?”
Látták az asszonyok,
és Péter is látta az üres fekhelyet!
Mint valami rémhírt,
úgy fogadták a tanítványok,
mindazt amit mondtak a többiek.
Nem hittek az asszonyoknak,
nem hitték, hogy angyalt láttak,
sőt beszéltek is vele.
S összeverődtek ijedten
egy bezárt szobába.
De Jézus megállt a középen:
„Érintsetek meg!”
Tágra nyílt szemek,
rémülten ámuló tekintetek,
remegőn kinyújtott kezek,
bizonytalan érintések.
„Én vagyok! Ne féljetek!”
„Adjatok ennem!”
Kérdések, százak meg ezrek.
Elkísérte Emmausba is
a két reményt vesztettet.
És végül megnyíltak a szemek!
„Hát nem emlékszel!
Ahogy megtörte a kenyeret!
Azok a kezek!
Meg a hangja!
A szavak, mondatok!
Szinte mindent megismételt,
amit már egyszer megmondott!”
És mennyire igaza volt.
Mucsi B. János
Hárman
vagyunk!
Emmausba
több út is vezet:
tört
reményekkel kikövezett,
Ketten
járjuk, vagy néha többen,
És
újra, újra belénk döbben,
Hogy
meghalt! És el is temették,
A
sírkövet lepecsételték!
…hogy
feltámadt és újra élne?…
Ki
hallgat ma ilyen beszédre?
-
mondjuk ki szomorúan, halkan,
- s a
szívünk veszik a szavakban,
De
mégis:
Irgalmas
Isten! Hinni akarunk!
És
észrevétlen – már hárman vagyunk.
Lukátsi Vilma
Hárman
vagyunk
…- ezen
az úton Emmausba?
- Igen,
odavezet.
Látod,
tört reményekkel kövezett.
Tudom,
te is másképpen hitted,
Keresztre
ki gondolt volna?
„ a
szívünk ver, mintha dobolna?
Vagy –
te is hallod a hangot?
Figyelj!
Hárman vagyunk?
Valaki
a közelünkbe lépked
Nem
vagyunk már magunk!
-
Beszélni kezd…
- Ó, ti
balgák, hát nem értitek?
Nem
hiszitek el, amit hisztek?
Nem
tudjátok amit tudtok
A
bizonyság elől futtok
El?
-
Beszélj, Uram, jaj el ne hallgass!
Házunk
már int felénk
De
szavaid új világképet
Villantanak
elénk…
-
Tovább ne menj! Nézd, este van már,
Kérünk,
maradj velünk!
Ha
megtöröd nekünk a kenyeret,
Talán…
fölismerünk.
Lukátsi Vilma
Emmaus
Elmúlt
immár a legszebb nap is,
Az
alkony ráborult a tájra,
Úgy
mennek ők Emmaus felé,
Mint
két könnyes, szomorú árva.
Egymást
nézik vigasztalanul,
Hallottak
valamit, mely csodás,
De köd
borong a lelkük előtt,
És
minden csak puszta látomás.
Leszáll
az alkony, esteledik,
S fenn
ragyog mégis egy csodás nap,
S ím
fényözönben áll a kereszt,
A
kegyelem, mely életet ad.
A
hegyormon zengnek a kürtök,
Alkonyban
így örök a hajnal,
Velünk
van már az Élet ura,
Kik
telve vannak jajjal-bajjal.
Emmaus
felé hogyha megyünk
És az
alkony lassan ránk borul,
Ha
sírunk, szemünk tele könnyel:
Ő
odajön mellénk vigaszul.
Bejön
házunkba ismeretlen,
Megtöri
nékünk a kenyeret,
Sebhelyes
kézzel felénk nyújtja
Az új,
győzelmes életet.
Angyali
ének ütemére
Száll
életünkből minden óra,
Szóljunk
mi is: maradj velünk,
Mert
megérkeztünk Emmausba.
Aytay Gábor
Húsvéti
vádak
Feltámadottnak,
Élőnek, Úrnak
Hiszlek,
hirdetlek. Nélküled
Árva,
üres és nincstelen lennék.
(Vagy
csak árvább, üresebb, nincstelenebb?
Nem
vagyok-e nem egyszer üres és ára,
Mintha
ezer pecséttel
Lennél
még sírba zárva?!)
Mért
nem vagyok akkor
Húsvéti
hírrel futó Magdalénád?!…
Éjszakában
hajnalt hallelujázó
Emmausi
tanítvány?!
Erőért
kiáltó világban
Mért ez
az erőtelen,
Örömért
kiáltó világban
Mért ez
az örömtelen,
Krisztusért
kiáltó világban
Mért ez
a krisztustalan
Nyomorgás?
Kérdezed,
kérdezed, kérdezed.
Hullnak
szívemre a húsvéti vádak.
S nincs
mivel mentenem magam,
Ha fel
nem oldoz átszegzett kezed:
Hogy
életem
Húsvéti
örömmondás legyen,
Ne
nagycsütörtöki „nem ismerem!”
Lábam
húsvéti útra,
Kezem
húsvéti tettre,
Nyelvem
húsvéti dicséretre
Oldozd
fel, élő Mesterem!
Túrmezei E. 1957.
Emmausi
tanítványok
Nagy
búsan lépeget két tanítvány az úton
Alkony
borult a kis Emmaus fölé;
Csüggedten
gondolnak a félelmes jövőre -
„Hogy
kezdjünk hétköznapot Jézus nélkül itt?“
Ekkor
egy szelíd arcú vándor lép hozzájuk,
Melegen
érdeklődik beszédük iránt;
Majd
kezdi fejtegetni, mit mond Bibliájuk,
Mért
halt meg ő a gyászos Golgotán.
A drága
Jézus volt az úton tanítójuk,
Szívükből
ím tűnedez a bú s homály.
„Maradj
velünk!“ - ez hozzá buzgó imádságuk;
Ő megy
és otthonukba velük vacsorál.
Most
ismerik meg őt a kenyér megáldásról,
Ezt
soha senki így nem gyakorolta még.
(Épp
reá tette sebhelyes kezét.)
Ám az
Úr Jézus Krisztus eltűnt a szobából,
Felismerték,
és ez őneki elég.
Oly
sokszor járunk mi is emmausi úton,
Alkony
borul hivő életünk fölé.
Csüggedten
gondolunk a félelmes jövőre,
Hogy ér
majd sok hitpróba készületlen itt.
Ekkor a
drága Jézus lép hozzánk szelíden,
Melegen
érdeklődik a sorsunk iránt.
Ilyenkor
mondj el néki bizalmasan mindent, |